Mitől lesz egy szülő hiteles? Milyen mondatok segíthetnek, és melyek azok a fordulatok, amelyeket mindenképpen mellőzünk egy-egy kényes nevelési helyzetben? A szülő-gyerek kapcsolat útvesztőiről, a dackorszakról, a testvérféltékenységről, a félelmek-szorongások kezeléséről, a gyász-veszteséggel való munkáról, valamint a helyzetfüggő nevelésről...

dr. Kádár Annamária, mesepszichológust kérdeztük.

A "kényes nevelési helyzet" nyilván több korosztályt és problémát érint, ahogy az a sorra vett témák kapcsán is érzékelhető. Mégis miképpen tudná összefoglalni, mire utal elsősorban ez a jelző?

A legegyszerűbben úgy mondhatnám, azokat a szituációkat értem ezalatt, amelyekben csak a hiteles szülői jelenlét hozhat valódi megoldást. Leginkább egy fotózáshoz kapcsolódó hasonlattal tudnám ezt leírni: nagyon szeretek fényképezni, elcsípni a pillanatokat. Egy-egy gyermek reakciója, csodálkozó, derűs tekintete, önfeledt nevetése mindig is rabul ejtett. Hamar feltűnt, hogy amikor a felém forduló kisgyermeket csak a saját, felnőtt perspektívámból fotózom, akkor nyújtott nyakú kisemberek tekintenek vissza a fényképről. Azonban, ha leguggolok a gyermek szemmagasságába, játszótársává válhatok, fotósként is teljesen más szemszögből tudom látni az ő világát.

Egy előadása kapcsán az ajánlójában úgy fogalmaz, saját életmesénk, amelyet szülőként folyamatosan továbbadunk. Mégis mennyire írhatjuk felül tudatossággal, amit a zsigereinkben hordozunk?

Szülőként, pedagógusként a nevelés során valóban a magunk történetét meséljük. A szabályok, határok kijelölése és betartatása; a motiválás; a problémamegoldás kérdéseiben történő választások mind rólunk, a mi világképünkről szólnak. Tetteinkkel meséljük el, hogy miben hiszünk, miért küzdünk, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben − és azt is, hogy mikor adjuk fel. Egy-egy nevelési probléma kapcsán legtöbbször a gyermekünk viselkedésére fókuszálunk, azt szeretnénk megváltoztatni. Valójában rólunk mesél, hogy melyik az a konfliktushelyzet, amely drámai feszültséget okoz bennünk, illetve, hogy mit kezdünk vele. Ha engedjük, hogy ebben a folyamatban mi váljunk tanulóvá és a gyermekünk átírja a történetünket akkor, jó esetben nagyon sok mindent felülírhatunk az életünkben, mert szüleinktől átvett viselkedések sem működnek rengeteg helyzetben.

A gyermek bámulatos pontossággal mutat rá arra, amin dolgoznunk kell, a vele kapcsolatos nehézségek jelzések, egyben lehetőségek is a továbblépésre.

Van-e összefüggés a viselkedésünkkel közvetített életmese, valamint a szülő-gyermek rituálé során mesélt mesék között?

A népmese optimista életfilozófiája akkor lesz gyümölcsöző a gyermek életében, hogyha ezt a szülő saját életmeséje is alátámasztja. Amennyiben úgy élem meg a mindennapjaimat, hogy folyamatosan a negatív emlékeimet emlegetem, hogyha többször kihangsúlyozom, mit miért nem érdemes elkezdeni, ha nincsenek céljaim, álmaim, vágyaim, jövőtervem, akkor a folyamatból kimarad egy lényeges elem. Hitem szerint saját életünkben is a népmesei utat követjük, ugyanúgy szükségünk van hamubansült pogácsákra, útravalókra, meg kell küzdenünk a belső sárkányainkkal, a félelmeinkkel, szorongásainkkal, és bolyonganunk kell számos tévúton is ahhoz, hogy célba érkezzünk.

Ne feledjük, a gyermekünk életmeséjét együtt kezdjük el írni! A velünk történt negatív dolgokat nem változtathatjuk meg, de azt igen, hogyan mesélünk róla.

Tudatossággal tehát sok helyzeten segíthetünk, azonban mégis felmerül az emberben: hol húzódik ebben az egészséges határ? Hiszen az ösztöneinknek is biztosan teret kell adnunk.

Persze, éppen ezért fontos, hogy a tudatosság ne legyen hamisság. Szülőként az is a hitelesség része, hogy kongruensen fejezzük ki érzelmeinket. Tehát nem fojtom magamba a dühöm, a csalódottságom és mosolygok egy szituációban, csak mert azt jobbnak ítélem. Mert a gyerek pontosan érzi, hogy ez így nem őszinte.

Amit kifelé mutatunk, legyen azonos azzal, amit megélünk, természetesen szeretetteljes keretek között. Ezzel tudunk a személyiségünkön keresztül a legerősebben hatni a gyermekünkre.

Ha a gyerek megtapasztalja azt, hogy szülei érzelmileg hozzáférhetők, érzékenyek a szükségleteire, kifejezheti nekik a negatív érzelmeit is, és elvárhatja, hogy ezeket csillapítsák, akkor belsővé teszi ezt a mintát. Ezzel el is sajátítja az érzelmi szabályozás képességét.

Milyen alapszabályokat sorolna fel, amelyek segítenek a szülőknek jobban kezelni a szóban forgó kényes helyzeteket?

Először is fontos, hogy a szülő ne általánosítson, hanem egyes szám első személyben fogalmazzon. Tréningeken is leggyakrabban az általánosítások mögé bújnak a résztvevők, és csak többszöri felszólításra cserélik le "az ember ilyenkor mérges lesz" kijelentést az "ilyenkor mérges vagyok"- ra. Érdemes megjegyezni azt a szabályt, hogy érzésekkel soha nem vitatkozhatunk, mivel mindenkinek joga van ahhoz az érzelmi állapothoz, amit adott pillanatban megél.

Nem szabad elutasítani sem a saját, sem a gyermeked negatív érzéseit, és kerülni kell a kritikát, a kioktatást. Mivel az igazán kicsi gyermek egocentrikusan gondolkodik, fölösleges kiselőadást tartani neki arról, hogy miért nem adta oda a lapátját a homokozóban a másiknak. Nem szabad ebből olyan következtetéseket levonni, hogy önző felnőtté válik.

Konkrét mondatokat említene, amelyeket soha ne mondjunk, vagy ellenkezőleg bátran használjunk?

A legsúlyosabb hiba a gyerek érzelmeinek el nem ismerése, például: Ne sírj, ez semmiség, katonadolog...! Valamint az sem szerencsés, ha meg akarjuk neki mondani, mit kellene éreznie, például: szeretned kell a testvéredet. Pozitív mondat, amellyel például a negatív érzelmek alternatív kezelését mutatjuk meg, így: "Próbáld elmondani szavakkal, hogy miért vagy dühös, ne üss, ne csípj, ne rúgj, mert akkor nem értem, mi a bajod!" Illetve, amelyek segítenek elviselni a sikertelenséget "Gyere, próbáljuk meg újra együtt!" Szintén sokat lendíthet a helyzeten, ha a negatív érzelmeket nem az adott helyzetben beszéljük meg, hanem megvárjuk, amíg a gyerek megnyugszik: "Emlékszel, amikor ma még játszani szerettél volna, és én azt mondtam, hogy be kell jönnöd ebédelni. Mit éreztél akkor?"

Forrás: pszichoforyou.hu

Kép: pinterest